2020. április 9., csütörtök

Kardélre hányt világ ez kérem szépen. Oda vagyunk dobva a frontvonal elejére és önként, jórészt tudattalanul áldozzuk fel magunkat, magánszféránkat, életünket és érzéseinket a zsákmányra váró nagyvadaknak.
Már nem mi irányítunk. Azt gondoljuk, hogy van szabad akaratunk, ám ez önámítás. Nincs választásunk ebben a pénz és főként hatalom vezérelte világban. Persze ez ebben a formában kis túlzás, hiszen dönthetek úgy is, hogy kilépek. Vagy sokkal jobban vigyázok a saját szférámra. Ami szinte lehetetlen. 
Van jó oldala. Én magam is élvezem ezeket a lehetőségeket, tanulok általuk, felfedezek, érzékelek. De látom az árnyékos oldalt. Ahol a báránybőrbe bújt farkasok kezüket dörzsölve lesik minden mozdulatunkat és váltják dollármilliókra a fényképeket. Amiket te még csak aprópénzre sem váltasz. Csak üres likeokra.
Nekem ez nem kell. Ha szabad nem is lehetek, azért mégiscsak más vagyok. Ezen az oldalon vannak az ébredezők.

2014. május 27., kedd

Respect - "Új élet vár"

Amikor nincsenek szavak, csak a ZENE és te. Ti ketten és kész is az egész:-) Katt ide: Respect

2014. május 26., hétfő

Újra élsz

A remény sosem tűnt el. Érezted már valaha, hogy ami régen fontos volt, az idő múlásával halványodik benned, de sosem szűnik meg létezni? Érezted, hogy a tűz, ami benned lobog, majdnem kihúnyt és feladod, nincs mivel táplálnod többé? Érezted már valaha azt a gyötrelmet, hogy vársz valamire, ami talán sosem jön el? És amikor egyszercsak becsukod a szemed, veszel egy levegőt és kimondanád magadban: Értem, beletörődöm, így kell lennie. Elteszem a szívem mélyén egy dobozba az érzést - mert nem elveszíteni akarom - a doboz kulcsát pedig kezemben tartva őrzöm. Az emlékek, a szavak, a szépség és a zene ebben a dobozban pihen. És ebben a szent pillanatban történik valami. A parázs lángra kap, a gyomrod görcsbe rándul, az izgatottság végigcikázik bensődben és újra elkap a hév, a régi indulat. Fiatalodsz 20 évet, a szemed csillog, a gondolatok megállíthatatlanul zúgnak a fejedben. Nem nosztalgia ez kérem szépen, hanem a valóság, de kell pár nap, amíg eljut a tudatodig, hogy ami történik, az IGAZ. Mindened megvan. Család, otthon, szeretet, munka, amit szeretsz és még némi jólét is jutott osztályrészül. Boldog vagy, ez nem kérdés. De az a gyönyörűséges tűz, amit a zene lobbant lángra benned, az rettenetesen hiányzott. Hiányzott a közösség, akikkel együtt lélegeztél egy-egy koncerten, akik ugyanazt érezték, mint te, ha megszólaltak a dalok. És most újra itt van. Nevet a szíved furcsán dobogva. Valami elkezdődött. Újra élsz.

2014. február 13., csütörtök

Változás

Amikor azt mondom, nincsenek véletlenek, azt őszintén így is gondolom. A változások is úgy toppannak be az életünkbe, hogy legtöbbször nem számítunk rájuk, és nem is akarjuk azt. Szeretjük, ha az élet a jól megszokott mederben, csendesen folydogál. Aztán amikor valaki követ dob a vizünkbe és akár egy kicsit is felkavarja a megszokott menetet, pánikba esünk. Igaz, hogy a megszokott életünk már-már unalmassá vált, gyakrabban voltunk az utóbbi időben betegek, a problémákat leszorítottuk vizünk mélyére és látszólag boldogban evickéltünk a folyó felszínén, miközben belül azt éreztük, ez így nem mehet tovább. De azért mégis ellenállunk minden apró változásnak. Mert az új. Mert azt nem ismerjük.

Velem is folyton ez történik.



Jött az a fránya kavics, mit kavics, egy hatalmas szikla, ami akkora cunamit indított el, hogy majdnem megfulladtam benne. Hangosan kiáltoztam segítségért, mert eddig még soha nem úsztam hullámfürdőben, de az ár magával ragadott és olyan messzire sodort, ahol még nem jártam. Kétségbeesetten, fuldokolva és halálra rémültem vetődtem partra egy számomra teljesen ismertlen helyen. Az emberek körbeálltak és üdvözöltek:
- Na végre! Már nagyon vártunk! Voltak ismerősök köztük, voltak idegenek. Voltak olyan idegenek, akik azonnal a segítségemre siettek, voltak, akik közömbösen odébb álltak.
- Hol vagyok, hogy kerültem ide? - kérdeztem levegő után kapkodva.
- Ahol most lenned kell - válaszolták az emberek.
- Na ne, én nem akarok itt lenni, azonnal mondjátok meg, hogyan mehetek vissza a jól megszokott kis folyócskámba úszkálni!
- Gyere, előbb nézz körül nálunk.
Más kiutat nem láttam így vonakodva, idegesen és azzal a belülről nyomasztó érzéssel indultam útnak, hogy én ezt nem akarom. Ahogy egyre távolodtunk a parttól, az idő múlásával, az emberekkel való beszélgetésekkel, megismerésükkel a félelem fokozatosan oldódott fel bennem. Elmondták, hogy nem mehetek vissza, de ha mégis, súlyos árat kell fizetnem érte. Szomorú voltam. Megmutatták a várost, ahol élnek és ahol nekem is berendeztek egy szobát. A napjaid egy részét itt fogod tölteni. Nem voltam vele teljesen komfortos, ezért lassan átalakítottam az én ízlésem szerint. Berendeztem a saját bútoraimmal. Az emberek jöttek mentek nálam, valakivel szoros baráti kötelék alakult ki közöttünk, de volt akivel tartottuk a 3 lépés távolságot. A mindennapi teendőim megváltoztak, és bár a kezdeti belső ellenállás már nem volt olyan erős, a biztonságérzetem csak nagyon lassan alakult ki. A régi életemből is fel-fel bukkantak emberek. Néhány barát már régen ezen a helyen élt és itt is fogta a kezem, de a legtöbbjük nem keresett meg az új lakhelyemen és én sem látogattam meg őket gyakran. Ahogy megtanultam a kis lakásomban élni, mozogni, tenni-venni, úgy erősödtem lelkileg és testileg is. Egyre kevesebbet gondoltam a múltra, az ott töltött időre. Felfedeztem a hely szépségeit, egyre otthonosabban mozogtam a nagyváros útvesztőiben és tudtam, hogy merre nem vannak azok a helyek, melyeket el kell kerülnöm. Nem is olyan hosszú idő múlva, egy reggel úgy ébredtem: Már nincs bennem félelem. Megtanultam a szárazföldön úszni. Már nem tiltakoztam az ittlét ellen. Megtanultam itt élni. Tapasztalatokat szereztem, új utakat fedeztem fel és megtaláltam a szépséget a nagyvárosban. Végre örültem, hogy itt vagyok. Ezen a napon értettem meg, hogy miért kerültem ide.

Felkerekedtem és visszautaztam az időben arra a napra, amikor a cunami idáig sodort. Felmásztam egy domb tetejére, leültem és onnan néztem mosolyogva magam, ahogy a kis folyómban úszkálok, folyton lenyomva a felszínre szökő problémákat. És akkor vettem észre, hogy nem is úszok, csak próbálok fennmaradni a víz tetején. Amiről addig azt hittem, hogy haladás, az nem volt más, csak a folyó gyenge sodrása. A kezem és a lábam csak kapálódzott, de nem segített előre mozogni.




Így hát felálltam a dombtetőn, s a hatalmas sziklát - aminek támasztékában figyeltem régi önnön magam - egy hatalmas lökéssel elindítottam a folyó irányába...

2012. szeptember 20., csütörtök

Ami minden napra igaz...

Tabula Rasa

 

CSAK TŐLEM FÜGG, HOGY MIT RAJZOLOK RÁ MA!

Vajon ma színesek lesznek a ceruzák a kezemben? :-)

A legrosszabb dolog



A legrosszabb dolog, ami történhet, hogy mások azt gondolják rólam, amit legmélyen, őszintén magamba nézve, én is gondolok magamról.

Ideje ezen változtatni.

A kulcs a kezemben van.

Szürkeség

Szürke.

Nincsenek árnyalatok.

Hogyan lehetnék egyszer, csak egyszer SZÍNES?



És újra másra vágyom.