Megoldatlan egyenletekként cikázik fejemben a káosz, miközben a múlt visszakacsingat rám. A jövőnk a múltunkban rejtőzik, mondogatom magamban, hogy erőt merítsek szembenézni az igazsággal.
Igazság. Mondogasd csak magadnak. Szokd az ízét! Idővel finomabb lesz, mint a mézédes hazug szó, ugye? Csak remélni merem.
- Történt valami? - kérdezték.
- Igen, darabokra tört a lelkem. - válaszoltam szomorúan.
Majd éhány nap múlva:
- Látom, ma jó kedved van! - mondták.
- Hát persze - feleltem mosolyogva, mintha mi sem történt volna.
Mindent túl gyorsan gyászoltam el, nem akartam érezni a fájdalmat. Nem akartam arra gondolni, ami történt. Csak túl akartam lenni rajta. S közben nem vettem észre, hogy a múlt folyamatosan fáj és kísért, s arra vár, hogy törődjek vele. Mindig összeszedtem a darabkáim, csak épp azt nem vettem észre, hogy a mozaikból egyre több darab hiányzik. S ezek a darabok élénken ugrálva próbálnak visszakerülni a helyükre, miközben folyamatosan szurkálnak, még több sebet okozva. De én ügyet sem vetve rájuk, próbálok élni, haladni, nevetni.
Nem lehet. Nem húzhatom tovább az időt, szembe kell néznem magammal. A múltam én vagyok. A darabjaim én vagyok. Nem hiányozhat egyetlen puzzle sem, hiszen mindegyikkel lehetek csak egész.
A feladat nehéz. Vagy csak azt hiszem?
A múlt elkezdődött, s hamarosan jövő lesz belőle...
ui: A képen szereplő helyesírási hiba nem az én nevemhez fűződik:-)
