Ami minden napra igaz...

Tabula Rasa

 

CSAK TŐLEM FÜGG, HOGY MIT RAJZOLOK RÁ MA!

Vajon ma színesek lesznek a ceruzák a kezemben? :-)

A legrosszabb dolog

A legrosszabb dolog, ami történhet, hogy mások azt gondolják rólam, amit legmélyen, őszintén magamba nézve, én is gondolok magamról.

Ideje ezen változtatni.

A kulcs a kezemben van.

Szürkeség

Szürke.

Nincsenek árnyalatok.

Hogyan lehetnék egyszer, csak egyszer SZÍNES?

És újra másra vágyom.

Most

A holnap az a nap, ami nem jön el soha.

Ma kell élni.
Most kell élni.

Hogy a következő pillanat ne legyen hiábavaló.

Álomból valóság

Leigázott végtelen, ám múló pillanat, ahogyan a szél felkap és erejével átlök a vonalon túlra.

Mondd angyal, vajon ez az a hely?

Érzem ereimben, ahogy szívem hevesebbb lüktetésére a vér száguld, mint  mint űrsikló az égen és lassan minden porcikám megtelik vele. Valami jó közeleg. Beleszíppantva a levegőbe megérzem a tavasz friss illatát, talpam alatt a zöld fű bársonyos érintését, bőrömön a nap meleg simogatását.

Kételkedve, hitetlenül nézek körbe, s ámulok a hasonlóságon. Álmaim minden apró képkockája elevenedik meg szemeim előtt. Mindent ismerek. Ismerem a fák zúgását, a kis patak csörgedezését, a  felhők formáját, a domboldalon a a kis barlangot, ahová az eső elől menekülhetek, a házakat, minden apró virágot, a tücsköket,  a madarakat, minden kóbormacskát, minden embert.

Megérkeztem.

Ez az a hely.

Itthon vagyok.

Színes vagy szürke?

Minden olyan egyszerű. Minden olyan egyenes. Szürke? Mindig vágyunk valamire. Elérjük. Aztán másik álmot kezdünk kergetni, hajtjuk magunkat előre újabb és szebb dolgok felé. Többet akarunk. Soha nem elég.

Miért? Miért érezzük folyton, hogy hiányzik valami?

Magadra ismersz? Mondjuk te, igen, te olvasó!

Csend van. Belül. Elértél célig, átlépted a vonalat. Arcodon a mosoly, az izgatottság, zihálva próbálod felfogni, hogy a hosszú álmodozás után végre itt vagy, s csak nagyon keveset kellett tenned mindezért. Elég volt annyi, hogy tenni kezdtél álmodozás helyett. Mióta is vágsz rá? És amikor rózsaszín képek festése helyett megtetted az első lépéseket, akkor hirtelen minden felgyorsult. "Megérkeztem. Itt vagyok." - mondod halkan ezeket a szavakat, ahogyan már milliószor elképzelted. Örömöd határtalan.

Kifújod magad, élvezed saját dicsfényedet, mellyel körberajzolod magad. De néhány perc és villámként csap beléd az a bizonyos érzés. Üresség. És most merre? Hová? Már nem akarsz itt lenni. De a célvonalon túl nincs útelágazás, nincsenek irányvonalak. Csak a határtalan nagy tér, amiben olyan kicsinek érzed magad. Pedig pár perce még tiéd volt a világ. Amit elértél, mostmár a tiéd. Csak épp nem elég.

Az út élményekkel, izgalommal volt kikövevze, csillogtak a macskakövek a lábad alatt, az ég kékben és napfényben pompázott. Ám a vonalon túl a napot eltakarták a borús felhők, szürkére festve az eget, a fákat, az egész tájat. S te is újra szürkének érzed magad. De te nem akarsz szürke lenni. Ha nincs út, hát majd rajzolsz magadnak a homokba.

Eltölt az üresség. Maradéktalanul boldognak kéne lenned, hisz mindened megvan. Sikeres vagy. Hétköznapi örömeid mégsem elégítenek ki. HIÁNY. Hiányzik valami. A racionális éned tudja, hogy ez képtelenség, a lelked azonban egyre hangosabban követeli az izgalmat, az újat, a mást. Nem jobbat. Csak MÁST! Az eszed azonban tovább vitatkozik lelkeddel, mert tudja, ha megkapod az újat, az sem fogja sokáig lelked óhaját kielégíteni. Gyorsan megszokod és onnan is továbbállnál egy még újabb felé.

Mert soha nem elég.

Pedig tudod, igazából csak arra vágysz, hogy az legyen elég, amid éppen van.

A lélek és a tudat harca vajon véget ér egyszer? Ki teszi előbb le a csatabárdot? Ki lesz a győztes? Hiszen mindkettő én vagyok...

Ha a kötél elszakad...

Néha "egy érintés, maga a megváltás" tud lenni. De hol van már? Szükségem van rá...

S mi más még?

A tehetetlenség után talán az a legrosszabb, amikor nincs ránk szükség.

Gondold csak végig! Része voltál valaki életének, tudtál a mindennapjairól, benne voltál a gondjaiban, örömeiben, bánatában. Megosztotta veled mindazt, ami vele történt. Mindent! Az összes gondolatát. Aztán hirtelen, szó szerint vasárnapról hétfőre virradóra minden megváltozik. És még csak nem is azért, mert rosszat tettél. Nem azért, mert elárultad. Nem azért, mert meggyűlölt. Csupán azért, mert talált valaki mást. Nem jobbat, csak mást. A társát. S te mostantól - ha nem is vagy kizárva az életéből - már nem az vagy neki, akit eddig látott benned. Az a szerep már egy másik emberé. És tudod, hogy ez teljesen természes. Nem haragszol rá. Nem hibáztatod. Nincs is miért. Őszintén örülsz, hogy ő megtalálta a boldogságát. Közben te mellőzöttként visszahúzódsz és próbálod betölteni azt az űrt, amit a hiánya okoz. Kicsit sajnálod magad, hogy már nincs rád oly nagy szüksége (vagy egyáltalán nincs rád szüksége). Ez pedig mocskosul tud fájni. De nem csak fáj. Az önértékelésed újra a tó fenekére kerül. Pedig tudod, hogy nem te vagy az oka, tudod, hogy ez a normális folyamat. Ha szerencsések vagyunk, idővel a kapocs újra megerősödhet. De van olyan is, hogy a kötél elszakad, hatalmas sebet ütve a mellkason. Ez emlékeztet rá, hogy valaki életed része volt - hát nem furcsa, hogy a seb ott marad és arra is emlékeztet, hogy ez valaha (vagy még most is) fájt?

Persze veled is megtörtént már, hogy a másik oldalon álltál. Amikor te találtál társra, akkor mindenki más háttérbe szorult az életedben. Pedig a kötelékek ott is széttéphetetlenek voltak. Ezen az oldalon állni felemelő, boldogságot fakasztó, örömteli és izgalmas. A másik oldal kemény és erőt próbáló.

Álltál már a másik oldalon? Megtörtént már veled? Velem is. Nem egyszer. A legutolsó nem olyan régi, bár távolinak tűnik. Mégis, talán a legfájdalmasabb. Mert egyszerre két barátot "elveszíteni" olyan, mintha kitépnék a lelked egy nagy darabját. Nehéz időszak volt, pedig mindent megtettem, hogy ne égessen annyira.

Örülök, mert az egyik kötelék olyan szoros, hogy sem ember, sem Isten szét nem tépheti!

A másikat hiába erőltetjük. Tudom, hogy nincs rám szükség. Tudom, mert bántóak a szavak. A kötél azon a hétfőn elszakadt.

Én most bezárok egy ajtót. Remélem, sőt tudom, hogy kettő nyílik meg helyette.

Angyali sugallat

Mindig azt hittem, hogy ez a legnehezebb. Megfogalmazni magamnak, hogy pontosan mit is akarok. Mire vágyom, mit szeretnék elérni? Felsoroltam hát 37459 dolgot, amire vágytam. De sosem voltam elégedett. Akkor sem, ha egy-egy "álom" valóra vált.

Aztán a ma reggeli zuhanyzás közben egy angyali suggallat érkezett. A világon a legegszerűbb dolog, amit IGAZÁN szeretnék.

Arra vágyom, hogy amim épp most van, az ELÉG LEGYEN. Ne akarjak se többet, se mást...

Tökéletes, harmonikus egység?

A gondolatok, melyek foglalkoztatnak, s amelyeket meg akarok osztani mással, fejemben egységes egészként élnek. Értelmük van, harmóniában, katonás sorrendben sorakoznak egymás mellett, szépen felépítve, illeszkednek egymáshoz, mint téglák a falban.

De vajon miért van az, hogy kimondva őket irracionálisan röhejesnek, már-már blődnek hatnak? Talán mert kimondva megszabadulunk tőlük? Akkor már nem a miénk a hozzájuk tartozó érzelmi állapot? Mint amikor kifújjuk a levegőt, kiadjuk magunkból a káros anyagot?

Túl sokat fecsegek. De ahogy Ákos mondaná: "Ezek meg csak szavak"

Szembenézni

Megoldatlan egyenletekként cikázik fejemben a káosz, miközben a múlt visszakacsingat rám. A jövőnk a múltunkban rejtőzik, mondogatom magamban, hogy erőt merítsek szembenézni az igazsággal.

Igazság. Mondogasd csak magadnak. Szokd az ízét! Idővel finomabb lesz, mint a mézédes hazug szó, ugye? Csak remélni merem.

- Történt valami? - kérdezték.

- Igen, darabokra tört a lelkem. - válaszoltam szomorúan.

Majd éhány nap múlva:

- Látom, ma jó kedved van! - mondták.

- Hát persze - feleltem mosolyogva, mintha mi sem történt volna.

Mindent túl gyorsan gyászoltam el, nem akartam érezni a fájdalmat. Nem akartam arra gondolni, ami történt. Csak túl akartam lenni rajta. S közben nem vettem észre, hogy a múlt folyamatosan fáj és kísért, s arra vár, hogy törődjek vele. Mindig összeszedtem a darabkáim, csak épp azt nem vettem észre, hogy a mozaikból egyre több darab hiányzik. S ezek a darabok élénken ugrálva próbálnak visszakerülni a helyükre, miközben folyamatosan szurkálnak, még több sebet okozva. De én ügyet sem vetve rájuk, próbálok élni, haladni, nevetni.

Nem lehet. Nem húzhatom tovább az időt, szembe kell néznem magammal. A múltam én vagyok. A darabjaim én vagyok. Nem hiányozhat egyetlen puzzle sem, hiszen mindegyikkel lehetek csak egész.

A feladat nehéz. Vagy csak azt hiszem?

A múlt elkezdődött, s hamarosan jövő lesz belőle...

 

ui: A képen szereplő helyesírási hiba nem az én nevemhez fűződik:-)