2011. április 11., hétfő

Végre

Értelmet nyertek a tettek, a gondolatok, a szavak. De nem vihetem ezt a sorsot tovább. Az én helyem körön belül van. Többé nem játszom azt a szerepet. Csak azokat, melyek valóban én vagyok.

Mélyen dolgozik bennem valami. A folyamat korábban indult bennem, de véget érni csak most tudott. Családállítás nélkül nem sikerült volna. A pontot odaraktuk a mondat végére.


Vagyok aki vagyok. NŐ, anya, feleség, leánygyermek, lánytestvér, meny, sógornő, barátnő, lányunoka. Megtaláltam az elveszett ént. És a helyemen vagyok.

2011. április 8., péntek

Alkotó

                                                        Alkotó

                                                         Tárd ki magad nekem
                                                         sminkeld ki az elmédet
                                                        tudod hogy nem kellenek
                                                        hozzá ecsetek és festékek



Ceruzáddal
Rajzold meg magad
aztán rajzolj mellé engem
és a szürke vonásokból
életre kelünk ketten

Homokból
Építsd meg magad
aztán építs mellé engem
S ahogy a kezed formáz
úgy kel életre a testem




Zenéddel
Lehellj magadba lelket
aztán lehellj magadba engem
Mert a te lelked az enyém is
Amint benned magamra leltem



 De
Ne öltöztesd magad
és ne öltöztess engem
jó lesz nekünk pőrén
összeolvadva ketten...

(Szegedi-Szabó Beáta 2011.04.08)


2011. április 7., csütörtök

Születésnap

Csak egy szó. De benne foglaltatik egy egész világ. Benne növekszik, belőle fakad az élet, majd óv, vigyáz, aggódik, szeret, anélkül, hogy bármit kérne cserébe. Mindig ott van, ha szükség van rá, erőt merítőnek, barátnak, gondoskodónak.

Csak egy szó.

ANYA.

S van egy másik szó is, amit most nem nehéz kimondani. Összeteszem őket. Mert egymás után következnek és mert természetes. Sallangmentes, giccsmentes, egyszerű és IGAZ.

Szeretlek Anya!

És Boldog Születésnapot! Mindig itt vagy velem, mindig is itt voltál és itt is leszel!

2011. április 5., kedd

Tükör

Álmomban a tükörben valami gonosz volt. A félelem teljesen elragadott. De ezzel akartam álmodni, szinte kényszerítettem magam, hogy ne legyen befejezetlen a történet. Rettenetesen féltem, a pulzusom az egekbe szökött, a rémület átvette a hatalmat testem felett. Minden, ami tükröződött sugározta magából a rosszat. Az ablakok, a kirakatok, a pocsolyák. Volt valami sátánian gonosz bennük. Nem magamat láttam, ha belenéztem, hanem a mögötte lévő, benne élő, nem Istentől származó démonokat.

Menekültem. Thriller filmet is lehetne forgatni ebből - gondoltam, miközben próbáltam elhessegetni félálmomban a képeket, melyek fejemben zúgtak. De amint mélyebb álomba merültem, újra hatalmába kerítettek a tükrök. De én akartam az álmot megálmodni, bármilyen furcsa is. A démonok rám vadásztak, engem akartak. Belémbújni, meghódítani, elfoglalni testem-lelkem, uralkodni vágytak rajtam. Nem engedtem, de tudtam, hogy sokáig már nem tarthatom magam, hogy nem elég erősek a gonosz ellen épített falaim. Az ő fegyvereik játékszerrel áttörik bástyáimat. Hosszú küzdelem után feladtam, megadtam magam. Gyertek, a tiétek vagyok! - motyogtam megadóan. Még el sem hagyták teljesen számat a vereség szavai, amikor megéreztem Clara kezét a vállamon. Abban a pillanatban a félelem teljesen eltűnt belőlem és helyét a nyugalom és a béke váltotta fel. Tudtam, hogy ott van velem és sosem engedné meg, hogy átvegyék a hatalmat felettem.

Tükrök. Láttam a filmet is. Az álmom hasonló volt, igazi hátborzongató jelenetekkel. Nem értettem, hogy miért kényszerítettem magam arra, hogy ezeket a képeket vegye elő agyam. Nem értettem mindaddig, amíg le nem írtam mindezt. De mostmár egyértelmű.

A tükörben önmagunkat látjuk. Saját magammal harcoltam álmomban. A démonok is én voltam. S amikor megéreztem, hogy hátam megett ott a segítség, megértettem, hogy nem kell magamban keresni a hibákat és folyton szélmalomharcot folytatnom azzal, ami vagyok. Aki vagyok. Mert így vagyok JÓ! Erényeimmel és hibáimmal együtt.

2011. április 4., hétfő

Mozi

"A film forog tovább, soha soha meg nem áll"  (Első Emelet)

Egyszerre vagyok anya és feleség. Vagyok gyermek és testvér. Barát és társ. Kolléga és ismerős. Szeretett és kevésbé szeretett NŐ és EMBER. De mind én vagyok. Játszom a szerepeket, melyeket rámosztottak. Mind én lennék?
Ülök a moziban, a vetítőgépből jön csak a fény  a fehér vászonra és azon tűnődöm saját életem kockáit figyelve, hogy vajon minden szerepem igazi? Vagy csak felveszem az éppen megfelelő színházi maszkomat, melyet színésztársam készített ki számomra, ki is sminkelt az éppen megformálandó karakterhez, már csak fel kell állnom a nevemet viselő székből és várni a rendező utasításait.
De hová tűnt a rendező? Kétségbeesve rohangálok a színfalak között, mert nem kezdhetem a játékot nélküle. Hangosan kiáltom a nevét, hátha meghallom hangját, ahogy ellentmondást nem tűrően rám parancsolna:
- Most légy a gyermek!
Benézek mindenhová, hisz a kamerának forognia kell, nem állhatunk le, hamarosan jön a következő jelenet, egyetlen percet sem vesztegethetünk, mert a költségvetés drága, hiszen nagyszabású filmről van szó. De a rendező csak nem akar előkerülni.

Szomorúan huppanok le öltözőmben a székemre és már majdnem zokogni kezdek, amikor megpillantom a direktor arcát. Ő is szomorú. Egy pillanatra elmosolyodik, de nem szól egy szót sem. Hosszú barna haját hátrasimítja, barna szeméből kétely sugárzik. Ő is ugyanazt érzi. Nem jó a rendezés, ez a film nem lesz kasszasiker. Ki fogja egyáltalán megnézni?
Egyikőnk sem szólal meg jódarabig. A hosszas csönd után egyszerre nyílik szóra a szájuk, ugyanazt a mondatot kimondva:
- Nem jó a rendezés!
És a beállítások sem tökéletesek, új stábra lesz szükség, ha végig akarjuk vinni a filmet - gondolom magamban.
Még jó darabig szomorúan bámultam magam elé, majd újra felpillantva a földről a valóság csapott arcon. A tükörben megláttam a rendezőt, az operatőrt, a dramaturgot, a gyártásvezetőt, a fényképészt, a producert egy személyben. Mind jómagam voltam.

A felismeréssel a végtelen nyugalom szállt meg. Úgy rendezek, ahogyan akarok. Rajtam múlik. Csak azt nem rendezhetem át, ami odafönt már régen meg van írva. De azt nem is akarom másképp megélni!

2011. április 1., péntek

Meglátni a szépséget

Gyakran megfeledkezek róla - és ez főként télen jellemző -, hogy milyen csodásan szép helyre születtem. De minden tavasszal rácsodálkozom a rügyező fákra, az ég tiszta kék színére, az aranyeső sárgán vakító burjánzására, a földből előbújó apró színes virágokra, a fű szemet gyönyörködtető zöldjére, a madarak reggeli csiripelésére, a Nap sugárzó melegére, mely nyakamat bizsergeti, a szellő finom lehelletére, mely finoman borzolja hajamat.
Szeretem a tavaszt! Szeretem a Földet, mely annyi szépséget rejt magában és ami annyiszor egy pillanatnyi pihenőre intett. Rohanok/rohanunk, tesszük a dolgunkat, dolgozunk, eszünk, alszunk, gyereket nevelünk, idegeskedünk, nevetünk, közlekedünk és a betonrengeteg látványa nehezen állíthat meg egy kis lélegzetvételre. De a tavasz képes rá! A tavasz mindig melegséggel tölti fel szívem és lelkem. Energiát ad. És arra fordítja fejem a nagyvárosban (is), ahol egy fát láthatok virágba öltözve, ahol egy méhecske zümmögve gyűjti be a virágról a virágport, ahol a házak árnyéka mellett ott a napfény is. Oda, ahol a természettel kapcsolatba kerülhetek.

Gyakran elmélázok azon, hogy vajon kell-e nekünk embereknek a technika, a modern kor, az újítások minden mennyiségben? Persze, bizonyos mértékben igen, fontos, hiszen én is itt ütöm a billentyűzetem, hogy gondolatokatt osszak meg másokkal, a kisfiam azért élhet, mert kórházban született, a vesekövem sem gyötör már az orvosi technológiának köszönhetően, a telefon is sok ember életét mentette  meg, az autóval és repülővel olyan helyekre juthatunk rövid idő alatt, melyeket látni szeretnénk. Mégsem szabadna elfelejtenünk, hogy az anyaföld ad nekünk otthont. Nem a ház, melyben élünk, hanem a Föld. Melyet kihasználunk, kifacsarunk, szennyezzük, nem törödünk vele és még azt is hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy milyen csodás is önmagában ez a bolygó.
Meg kell állnunk olykor-olykor egy pillanatra és megláthatjuk a szépségét Földünknek. Megtalálhatjuk egy kőben, a tenger színében, a felhők formájában, egy színes virágba öltözött réten, egy öreg fában, a víz tükrében, egy hegy lábánál, melyet meghódítani készülünk. Bárhol és bármikor. Egy pillanat is elég hozzá. S ebben a pillanatban értelmet nyerhet akár egy egész élet is!