2012. március 29., csütörtök

Álomból valóság

Leigázott végtelen, ám múló pillanat, ahogyan a szél felkap és erejével átlök a vonalon túlra.

Mondd angyal, vajon ez az a hely?

Érzem ereimben, ahogy szívem hevesebbb lüktetésére a vér száguld, mint  mint űrsikló az égen és lassan minden porcikám megtelik vele. Valami jó közeleg. Beleszíppantva a levegőbe megérzem a tavasz friss illatát, talpam alatt a zöld fű bársonyos érintését, bőrömön a nap meleg simogatását.

Kételkedve, hitetlenül nézek körbe, s ámulok a hasonlóságon. Álmaim minden apró képkockája elevenedik meg szemeim előtt. Mindent ismerek. Ismerem a fák zúgását, a kis patak csörgedezését, a  felhők formáját, a domboldalon a a kis barlangot, ahová az eső elől menekülhetek, a házakat, minden apró virágot, a tücsköket,  a madarakat, minden kóbormacskát, minden embert.

Megérkeztem.
Ez az a hely.

Itthon vagyok.

2012. március 23., péntek

Színes vagy szürke?

Minden olyan egyszerű. Minden olyan egyenes. Szürke? Mindig vágyunk valamire. Elérjük. Aztán másik álmot kezdünk kergetni, hajtjuk magunkat előre újabb és szebb dolgok felé. Többet akarunk. Soha nem elég.



Miért? Miért érezzük folyton, hogy hiányzik valami?

Magadra ismersz? Mondjuk te, igen, te olvasó!
Csend van. Belül. Elértél célig, átlépted a vonalat. Arcodon a mosoly, az izgatottság, zihálva próbálod felfogni, hogy a hosszú álmodozás után végre itt vagy, s csak nagyon keveset kellett tenned mindezért. Elég volt annyi, hogy tenni kezdtél álmodozás helyett. Mióta is vágsz rá? És amikor rózsaszín képek festése helyett megtetted az első lépéseket, akkor hirtelen minden felgyorsult. "Megérkeztem. Itt vagyok." - mondod halkan ezeket a szavakat, ahogyan már milliószor elképzelted. Örömöd határtalan.

Kifújod magad, élvezed saját dicsfényedet, mellyel körberajzolod magad. De néhány perc és villámként csap beléd az a bizonyos érzés. Üresség. És most merre? Hová? Már nem akarsz itt lenni. De a célvonalon túl nincs útelágazás, nincsenek irányvonalak. Csak a határtalan nagy tér, amiben olyan kicsinek érzed magad. Pedig pár perce még tiéd volt a világ. Amit elértél, mostmár a tiéd. Csak épp nem elég.
Az út élményekkel, izgalommal volt kikövevze, csillogtak a macskakövek a lábad alatt, az ég kékben és napfényben pompázott. Ám a vonalon túl a napot eltakarták a borús felhők, szürkére festve az eget, a fákat, az egész tájat. S te is újra szürkének érzed magad. De te nem akarsz szürke lenni. Ha nincs út, hát majd rajzolsz magadnak a homokba.

Eltölt az üresség. Maradéktalanul boldognak kéne lenned, hisz mindened megvan. Sikeres vagy. Hétköznapi örömeid mégsem elégítenek ki. HIÁNY. Hiányzik valami. A racionális éned tudja, hogy ez képtelenség, a lelked azonban egyre hangosabban követeli az izgalmat, az újat, a mást. Nem jobbat. Csak MÁST! Az eszed azonban tovább vitatkozik lelkeddel, mert tudja, ha megkapod az újat, az sem fogja sokáig lelked óhaját kielégíteni. Gyorsan megszokod és onnan is továbbállnál egy még újabb felé.

Mert soha nem elég.

Pedig tudod, igazából csak arra vágysz, hogy az legyen elég, amid éppen van.

A lélek és a tudat harca vajon véget ér egyszer? Ki teszi előbb le a csatabárdot? Ki lesz a győztes? Hiszen mindkettő én vagyok...

2012. március 22., csütörtök

Ha a kötél elszakad...

Néha "egy érintés, maga a megváltás" tud lenni. De hol van már? Szükségem van rá...

S mi más még?
A tehetetlenség után talán az a legrosszabb, amikor nincs ránk szükség.



Gondold csak végig! Része voltál valaki életének, tudtál a mindennapjairól, benne voltál a gondjaiban, örömeiben, bánatában. Megosztotta veled mindazt, ami vele történt. Mindent! Az összes gondolatát. Aztán hirtelen, szó szerint vasárnapról hétfőre virradóra minden megváltozik. És még csak nem is azért, mert rosszat tettél. Nem azért, mert elárultad. Nem azért, mert meggyűlölt. Csupán azért, mert talált valaki mást. Nem jobbat, csak mást. A társát. S te mostantól - ha nem is vagy kizárva az életéből - már nem az vagy neki, akit eddig látott benned. Az a szerep már egy másik emberé. És tudod, hogy ez teljesen természes. Nem haragszol rá. Nem hibáztatod. Nincs is miért. Őszintén örülsz, hogy ő megtalálta a boldogságát. Közben te mellőzöttként visszahúzódsz és próbálod betölteni azt az űrt, amit a hiánya okoz. Kicsit sajnálod magad, hogy már nincs rád oly nagy szüksége (vagy egyáltalán nincs rád szüksége). Ez pedig mocskosul tud fájni. De nem csak fáj. Az önértékelésed újra a tó fenekére kerül. Pedig tudod, hogy nem te vagy az oka, tudod, hogy ez a normális folyamat. Ha szerencsések vagyunk, idővel a kapocs újra megerősödhet. De van olyan is, hogy a kötél elszakad, hatalmas sebet ütve a mellkason. Ez emlékeztet rá, hogy valaki életed része volt - hát nem furcsa, hogy a seb ott marad és arra is emlékeztet, hogy ez valaha (vagy még most is) fájt?

Persze veled is megtörtént már, hogy a másik oldalon álltál. Amikor te találtál társra, akkor mindenki más háttérbe szorult az életedben. Pedig a kötelékek ott is széttéphetetlenek voltak. Ezen az oldalon állni felemelő, boldogságot fakasztó, örömteli és izgalmas. A másik oldal kemény és erőt próbáló.

Álltál már a másik oldalon? Megtörtént már veled? Velem is. Nem egyszer. A legutolsó nem olyan régi, bár távolinak tűnik. Mégis, talán a legfájdalmasabb. Mert egyszerre két barátot "elveszíteni" olyan, mintha kitépnék a lelked egy nagy darabját. Nehéz időszak volt, pedig mindent megtettem, hogy ne égessen annyira.

Örülök, mert az egyik kötelék olyan szoros, hogy sem ember, sem Isten szét nem tépheti!

A másikat hiába erőltetjük. Tudom, hogy nincs rám szükség. Tudom, mert bántóak a szavak. A kötél azon a hétfőn elszakadt.

Én most bezárok egy ajtót. Remélem, sőt tudom, hogy kettő nyílik meg helyette.