Vannak dolgok, mondatok, dalok, melyek sok év elteltével nyernek értelmet. Vagy megérünk a megértésükre vagy az élet úgy hozza, hogy ráhúzhatjuk sok év után az aktuális helyzetre. Sokszor az is előfordul, hogy nem figyelünk a szavakra, s később, amikor újra előkerülnek, amikor már nem is kell tudatosan figyelni, megvilágosodnak.
Olyan ez, mint amikor egy vaknak próbálják elmondani, hogy milyen a fehér szín. Azt mondanánk, mint a vattacsomó. Ő megkérdezi: Olyan puha? S valóban, a fehér puha, könnyű szín, de mégsem ez a legigazabb, amit elmondhatunk róla.
Aztán, ha megműtik a nem látó szemeket és végre láthat, akkor végre értelmet nyernek a mondatok. A világos többé nem lesz sötét, a fehér többé nem csak puha lesz, hanem tiszta is.
A szem kinyílik, ad absurdum felnyílik, hogy az igazat láthassa. Minden új értelmet nyerhet.
Ilyenkor olyan vagyok, mint egy kisgyermek, aki boldogan tapsikol, mert valami mesés világot fedezett fel magának. Ezek a pillanatok azok, melyek végigkísérnek egész életem során, amelyeket nem felejtek soha. Mert bármikor elővehetem őket és az égre pillanatva eszembe ötlik az az igazán boldog pillanat, amelyet éppen az a dal nyújtott. Gyűjtöm ezeket a momentumokat.
Ez a táplálékom. Ez a mechanizmus működteti olykor megfáradt és kétségbeesett lelkem feltöltését.
Jó elővenni rég hallott dalokat.
S a könnyek a szemben most nem a fájdalomé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése