2012. március 23., péntek

Színes vagy szürke?

Minden olyan egyszerű. Minden olyan egyenes. Szürke? Mindig vágyunk valamire. Elérjük. Aztán másik álmot kezdünk kergetni, hajtjuk magunkat előre újabb és szebb dolgok felé. Többet akarunk. Soha nem elég.



Miért? Miért érezzük folyton, hogy hiányzik valami?

Magadra ismersz? Mondjuk te, igen, te olvasó!
Csend van. Belül. Elértél célig, átlépted a vonalat. Arcodon a mosoly, az izgatottság, zihálva próbálod felfogni, hogy a hosszú álmodozás után végre itt vagy, s csak nagyon keveset kellett tenned mindezért. Elég volt annyi, hogy tenni kezdtél álmodozás helyett. Mióta is vágsz rá? És amikor rózsaszín képek festése helyett megtetted az első lépéseket, akkor hirtelen minden felgyorsult. "Megérkeztem. Itt vagyok." - mondod halkan ezeket a szavakat, ahogyan már milliószor elképzelted. Örömöd határtalan.

Kifújod magad, élvezed saját dicsfényedet, mellyel körberajzolod magad. De néhány perc és villámként csap beléd az a bizonyos érzés. Üresség. És most merre? Hová? Már nem akarsz itt lenni. De a célvonalon túl nincs útelágazás, nincsenek irányvonalak. Csak a határtalan nagy tér, amiben olyan kicsinek érzed magad. Pedig pár perce még tiéd volt a világ. Amit elértél, mostmár a tiéd. Csak épp nem elég.
Az út élményekkel, izgalommal volt kikövevze, csillogtak a macskakövek a lábad alatt, az ég kékben és napfényben pompázott. Ám a vonalon túl a napot eltakarták a borús felhők, szürkére festve az eget, a fákat, az egész tájat. S te is újra szürkének érzed magad. De te nem akarsz szürke lenni. Ha nincs út, hát majd rajzolsz magadnak a homokba.

Eltölt az üresség. Maradéktalanul boldognak kéne lenned, hisz mindened megvan. Sikeres vagy. Hétköznapi örömeid mégsem elégítenek ki. HIÁNY. Hiányzik valami. A racionális éned tudja, hogy ez képtelenség, a lelked azonban egyre hangosabban követeli az izgalmat, az újat, a mást. Nem jobbat. Csak MÁST! Az eszed azonban tovább vitatkozik lelkeddel, mert tudja, ha megkapod az újat, az sem fogja sokáig lelked óhaját kielégíteni. Gyorsan megszokod és onnan is továbbállnál egy még újabb felé.

Mert soha nem elég.

Pedig tudod, igazából csak arra vágysz, hogy az legyen elég, amid éppen van.

A lélek és a tudat harca vajon véget ér egyszer? Ki teszi előbb le a csatabárdot? Ki lesz a győztes? Hiszen mindkettő én vagyok...

2 megjegyzés:

Vinyu írta...

Itt a kulcs. Mindkettő te vagy. Örökös harc önmagunkkal. Minden izgalom utáni vágy és ingerkeresés valójában a visszajelzés iránti vágy. Tehát nem is az a lényeg, hogy mink van, inkább az, hogy mi vagyunk. Mi vagyok? Ki vagyok? A fő konfliktus nem az, hogy legyen elég az ami van, amim van, amit birtoklok, amit átélek, hanem hogy ÉN MAGAM legyek elég. Magamnak és másoknak is. Hogy elfogadjam, szeressem a tökéletlen önmagam, békében legyek magammal, és mások is így fogadjanak el, így szeressenek, ahogy vagyok. Hogy azt mondhassam ’Ez van. Ez vagyok én. Tökéletlen.. de tudjátok mit? Így vagyok jó. ELÉG vagyok. Úgy, ahogy vagyok...’
Ha ide eljut valaki, akkor már nem lesz szüksége arra, hogy örökösen és szinte kényszeresen az újat, az izgalmat, az ingereket keresse. És képes lesz arra, hogy örüljön, hogy észrevegye a mindennapi színfoltokat, még a mindent elnyomó szürkeségben is. És hálát adjon ezért... szerintem... :)

ender írta...

Hát persze, hogy mindkettő én vagyok és persze, hogy magammal harcolok. Talán azért, mert nem vagyok elég jó (magamnak) vagy azért, mert nem jön az a bizonyos visszajelzés, hogy "De, nagyon is tökéletes vagy"...

Ám még mindig ott a kérdés, hogy ez a válasz vajon elég lenne-e? ... Ördögi kör, mondhatnám a 22-es csapdája. S nem utolsó sorban egy nyilas jegyű szabadságvágya! :-)

Jó, hogy itt vagy mindig!