Ha a kötél elszakad...

Néha "egy érintés, maga a megváltás" tud lenni. De hol van már? Szükségem van rá...

S mi más még?

A tehetetlenség után talán az a legrosszabb, amikor nincs ránk szükség.

Gondold csak végig! Része voltál valaki életének, tudtál a mindennapjairól, benne voltál a gondjaiban, örömeiben, bánatában. Megosztotta veled mindazt, ami vele történt. Mindent! Az összes gondolatát. Aztán hirtelen, szó szerint vasárnapról hétfőre virradóra minden megváltozik. És még csak nem is azért, mert rosszat tettél. Nem azért, mert elárultad. Nem azért, mert meggyűlölt. Csupán azért, mert talált valaki mást. Nem jobbat, csak mást. A társát. S te mostantól - ha nem is vagy kizárva az életéből - már nem az vagy neki, akit eddig látott benned. Az a szerep már egy másik emberé. És tudod, hogy ez teljesen természes. Nem haragszol rá. Nem hibáztatod. Nincs is miért. Őszintén örülsz, hogy ő megtalálta a boldogságát. Közben te mellőzöttként visszahúzódsz és próbálod betölteni azt az űrt, amit a hiánya okoz. Kicsit sajnálod magad, hogy már nincs rád oly nagy szüksége (vagy egyáltalán nincs rád szüksége). Ez pedig mocskosul tud fájni. De nem csak fáj. Az önértékelésed újra a tó fenekére kerül. Pedig tudod, hogy nem te vagy az oka, tudod, hogy ez a normális folyamat. Ha szerencsések vagyunk, idővel a kapocs újra megerősödhet. De van olyan is, hogy a kötél elszakad, hatalmas sebet ütve a mellkason. Ez emlékeztet rá, hogy valaki életed része volt - hát nem furcsa, hogy a seb ott marad és arra is emlékeztet, hogy ez valaha (vagy még most is) fájt?

Persze veled is megtörtént már, hogy a másik oldalon álltál. Amikor te találtál társra, akkor mindenki más háttérbe szorult az életedben. Pedig a kötelékek ott is széttéphetetlenek voltak. Ezen az oldalon állni felemelő, boldogságot fakasztó, örömteli és izgalmas. A másik oldal kemény és erőt próbáló.

Álltál már a másik oldalon? Megtörtént már veled? Velem is. Nem egyszer. A legutolsó nem olyan régi, bár távolinak tűnik. Mégis, talán a legfájdalmasabb. Mert egyszerre két barátot "elveszíteni" olyan, mintha kitépnék a lelked egy nagy darabját. Nehéz időszak volt, pedig mindent megtettem, hogy ne égessen annyira.

Örülök, mert az egyik kötelék olyan szoros, hogy sem ember, sem Isten szét nem tépheti!

A másikat hiába erőltetjük. Tudom, hogy nincs rám szükség. Tudom, mert bántóak a szavak. A kötél azon a hétfőn elszakadt.

Én most bezárok egy ajtót. Remélem, sőt tudom, hogy kettő nyílik meg helyette.