Kirakósjáték

Minden a csillagokkal kezdődött. Éjjel néztem az eget és megláttam a Cassiopeia csillagképet. Erről mindig a Tuti dolog c. film jut eszembe, ami zsenge korom egyik nagy kedvence. Másnap egy ismerősöm ezt a filmet említette meg egy beszélgetés kapcsán. Akkor még nem raktam össze magamban, hogy ez bizonyára nem véletlen.

Aztán néhány nappal később egy régi ismerősöm keresett fel, aki egy aranyos sztorit mesélt nekem. Egy kisfiú a templomban a "hozsanna"-t nem találta értelmes szónak, ezért uzsonnát énekelt helyette. A hozsanna számomra nem gyakori szó, életemben előtte tán kétszer hallottam. Nem tulajdonítottam jelentőséget a szónak, mindaddig, amíg 1 órával később a neten szörfözve egy blog hozzászólásában ugyanezen szóval találtam szembe magam. Ez már biztosan nem véletlen. Gyorsan utánanéztem a szó jelentésének: Szabadíts fel! Majd a fülembe dugtam az mp3 lejátszómat, amiben az első dal, ami megszólalt, a Szabadíts fel volt, Ákostól. Mi történik körülöttem? Mi lesz a megfejtés? Nincsenek véletlenek, nem csak úgy jöttek ezek a JELEK. Meg kell fejtenem az üzenetet. Már sejtettem, hogy egy kirakósjáték darabkáit kell képpé formálnom. A rejtélyek megfejtésében jó vagyok, s biztos vagyok abban, hogy ezért kell ebben a formában összeraknom a puzzle-t.

Gyakran fordulok mostanában magamba, mély levegőt véve, angyali segítséget várva, s gyakran kapom az angyalkártya húzáskor a Hallgass kártyát. Tegnap előtt is ezt a kártyát húztam (meg néhány nappal ezelőtt is). De ezen a napon, a kártya húzásakor egy dal járt a fejemben és ezt dúdoltam: "..a csendnek hódolok, hallgass, hallgatok..."(Bonanza Banzai). Újabb jel. Újabb feladat.

S még mindig nincs vége! Kisfiam és köztem lezajlott párbeszéd:

Mami: Mondtam már ma, hogy szeretlek?

Levi: Igen!

Mami: Kérdezhetek valamit?

Levi: Igen!

Mami: És te kit szeretsz?

Levi: A Flórát! (bölcsis csoporttársa)

Hja, kérem az első szerelem. :-) Flóra.

Vinyunak is leírtam ezt a kis anekdotát és közben meg arról értekeztünk még, hogy mennyi üzenetet kapok mostanában és hogy milyen ingoványos talaj az önismeret. Ezzel kapcsolatban küld egy idézetet Máraitól:

"...Semmi nem olyan érdekes, meglepő, kiszámíthatatlan, mint a folyamat, melynek során egy ember elárulja jellembeli sajátosságait. Bármit mutat is a világ: tájakat és természeti csodákat, a földi flóra és fauna beláthatatlan változatait, semmi nem olyan sajátos, mint egy-egy ember jelleme."

Nincsenek véletlenek. Semmi sem történik csak azért, mert épp így jött ki. Ha távlatokból nézzük, minden verejtékes és boldog pillanatnak meglett a haszna. Ezek a szavak most nem üresek. Tudom, hogy mélyen gyökereznek bennem, mert felfigyeltem rájuk.

A Tuti dolog és a hozsanna a múlttal hoz össze -egy régi kedvenc film és egy múltbéli kedves szájából elhangzó szó. Ez a kapcsolat. A többivel még sűrű ködben tapogatózom. De egyszer mindenből egész lesz, ha a toll elindul a papíron. Ami készülőben van, végül teljes lesz.

Mérleg

Vajon csak én működök így? Nem, az nem lehet. Tapasztalataim szerint a belső mozgatórugó mindenkiben ugyanaz.

Akkor tudunk égni, lángolni, izzani, rajongani, ha az, ami vagy aki: megérint, közel van hozzánk, érez minket. Amint azt tapasztaljuk, hogy nem így van, rögtön bezárunk, félünk, pánikba esünk, gondolkodunk, következtetéseket vonunk le, letargiába zuhanunk. És sebezhetővé válunk. A kételyek is akkor uralkodhatnak rajtunk, amikor nem érezzük a lüktetést, ha úgy érezzük nem tudjuk a másikat felvillanyozni. Tele vagyunk félelemmel. Ahogy a másik fél is. Ha mi kételkedünk, ő is kételkedni fog. Egymás rezdüléseire reagálva oda-vissza pattog a ping-pong labda. S ahelyett, hogy megtöltenénk a labdát energiával, szeretettel, élettel, sokszor etetjük inkább a félelmeinket, s azt adjuk át a pattogó labdával.

Tudatosság. Talán így lehet kivédeni mindezt. De kegyetlen nehéz megtalálni az ösztönök, érzések és a tudatosság közti egyensúlyt. Azt a gondolatot, ami a mérleg nyelvét egyenesbe hozza. Törekedni azonban lehet és kell is rá.

Létezni könnyű, élni már nehezebb. Ez utóbbit az érzéseink különböztetik meg előbbitől. Csak tudjunk egyensúlyozni...S ehhez legtöbbször elég egyetlen szó, mozdulat vagy tett.

Mert, "az a szó, mindent jóvá tehet..." (Ákos)

Csapongó gondolatok

Fura egy szerkezet az agy. Mit raktároz el, mit vesz elő bizonyos helyzetekben és mit zár el nagyon mélyre, hogy soha többé ne gondoljunk rá.

Vizuális típus vagyok. Sokszor lefényképezek pillanatokat (képletesen), megjegyzem részleteiket és ha úgy adódik előveszem, elmélkedek, nosztalgiázok vagy épp erőt merítek belőlük. Persze vannak olyan képek is, amelyeket nem szeretek előhúzni a mélység bugyraiból, de néha mégis előtörnek. Az agyam játszik velem. Ritkán kerülnek elő olyan mozzanatok, melyek szépek voltak, mégsem tudatosan jelennek meg lelki szemeim előtt. A kedves emlékeket vajon miért tudatosan kell előrángatni? Azok miért nem tudnak hívatlanul is jönni? Vagy mégis...az álomban. Ott a vetítőgép talán gyakrabban játszik le kellemes élményeket. De azok ritkán igazi képek.

S a dallamfoszlányokat, dalszövegeket miért épp akkor dúdolom, amikor? Minden nap, mint a beakadt lemezjátszó, úgy ismétlem magamban a sorokat. Mindig mást. Mit üzen az agyam? Vagy az angyalok mondatják velem, küldik a jeleket...próbálom megérteni, kihámozni a mögöttest, kutatni a múltban, előrevetíteni a jelent és jövőt, összerakni a kirakós darabkáit, de ez nem olyan könnyű feladat.

Azt hiszem Sam fog segíteni most megérteni gondolataim. Sam meséi mindig kivezetnek a gondolataim labirintusából. A szabadba.

Szent Zene ígérete járja át...

Vannak dolgok, mondatok, dalok, melyek sok év elteltével nyernek értelmet. Vagy megérünk a megértésükre vagy az élet úgy hozza, hogy ráhúzhatjuk sok év után az aktuális helyzetre. Sokszor az is előfordul, hogy nem figyelünk a szavakra, s később, amikor újra előkerülnek, amikor már nem is kell tudatosan figyelni, megvilágosodnak.

Olyan ez, mint amikor egy vaknak próbálják elmondani, hogy milyen a fehér szín. Azt mondanánk, mint a vattacsomó. Ő megkérdezi: Olyan puha? S valóban, a fehér puha, könnyű szín, de mégsem ez a legigazabb, amit elmondhatunk róla.

Aztán, ha megműtik a nem látó szemeket és végre láthat, akkor végre értelmet nyernek a mondatok. A világos többé nem lesz sötét, a fehér többé nem csak puha lesz, hanem tiszta is.

A szem kinyílik, ad absurdum felnyílik, hogy az igazat láthassa. Minden új értelmet nyerhet.

Ilyenkor olyan vagyok, mint egy kisgyermek, aki boldogan tapsikol, mert valami mesés világot fedezett fel magának. Ezek a pillanatok azok, melyek végigkísérnek egész életem során, amelyeket nem felejtek soha. Mert bármikor elővehetem őket és az égre pillanatva eszembe ötlik az az igazán boldog pillanat, amelyet éppen az a dal nyújtott. Gyűjtöm ezeket a momentumokat.

Ez a táplálékom. Ez a mechanizmus működteti olykor megfáradt és kétségbeesett lelkem feltöltését. 

Jó elővenni rég hallott dalokat.

S a könnyek a szemben most nem a fájdalomé.

NEW LIFE

Van valami, amit úgy tudok várni, ahogy semmi mást. Már érzem a gyomromban azt az ismerős bizsergést, azt a lázas állapotot, ami ilyenkor hatalmába kerít. Még ott sem vagyok, de már a lelki szemeim megjelenítik a képeket.

Önfeledt. Ez az első, ami eszembe jut. Kizárva minden, csak az van, ami ott van. A zene és én. A dalok és én. Na jó, meg még 10.000 ember, aki hasonlóan érezhet. Az egyik barátném úgy fogalmazott még tizenévvel ezelőtt, hogy "egyedülálló együttlélegzés"! A része vagyok. Nem csak a részese, hanem az egésznek egy darabja.

Koncert. Semmi nem pótolhatja. Még meg sem történt, de már írnom kell róla.

Úgy kell nekem most, mint éhezőnek egy falat kenyér. Vágyom rá.

Nem egy szokványos koncert lesz ez. És nem azért, mert Ákos azt mondja. Hanem a lelkemben dúló harcok és érzelemviharok kiteljesedése. Vulkán vagyok, ami ott fog kitörni. Nevetésben, sírásban, minden fel fog törni. A gát felszakad. Katarzis. Május 14-e számomra nem csak egy dátum, amikor az Arénában fogom ropni a táncot. Május 14. több lesz ennél. Újjászületés.

Nem sürgetem az időt, csak csendben várom, hogy megtörténjen. Pedig izgulok, mint mindig. Várom, hogy megszűnjön a külvilág és megküzdhessek újra magammal, a bennem halkan megbúvó másik énnel.

Mi van a tarisznyában?

"Reményt kaptam csak az útra"

...és más nem is kell!

Végre

Értelmet nyertek a tettek, a gondolatok, a szavak. De nem vihetem ezt a sorsot tovább. Az én helyem körön belül van. Többé nem játszom azt a szerepet. Csak azokat, melyek valóban én vagyok.

Mélyen dolgozik bennem valami. A folyamat korábban indult bennem, de véget érni csak most tudott. Családállítás nélkül nem sikerült volna. A pontot odaraktuk a mondat végére.

Vagyok aki vagyok. NŐ, anya, feleség, leánygyermek, lánytestvér, meny, sógornő, barátnő, lányunoka. Megtaláltam az elveszett ént. És a helyemen vagyok.