A gondolatok néha megtréfálnak. Körbeugrálnak, zúgnak, susognak a fejemben és azt mondják, mondj ki minket hangosan, ki akarunk törni, szavakká akarunk válni! S amikor az első bugyrok felszínre kerülnek, már megállíthatatlan a szökőár, s a tenger erejével folyik ki számból a gondolatfolyam. Végre megértem, amit magam is tudtam, ezerszer elmondtam, valahogy mégsem hittem. A dolgok sokszor végtelenül egyszerűek. Magunknak állítunk akadályokat, magunk gondolkodjuk túl a azt, ami éppen lelkünket rágja, magunk ébresztjük fel a szörnyet, ami bennünk sincsen, magunk szemléljük bonyolult pókhálóként mindazt, ami valójában egyenes vonal. A legegyszerűbb áttetsző egyszerű dolgainkat is befestjük, hogy ne a valódit lássuk benne. Az optimista azért, hogy a fájóban is reményt találjon, mégha nincs is benne, a pesszimista azért, hogy a szépben is a fájdalmat találja.
És sosem tudhatjuk, hogy melyik énünk akar éppen színezni. Legyek optimista és keressek reményt, ott ahol talán nincs is, vagy legyek pesszimista, hogy ha jobb lesz, akkor kellemesen csalódjak? Ahelyett, hogy tisztán hagynám azt az áttetsző üveggondolatot, amit a felhők felett ejtettem el és lassan a földhöz érve úgyis darabokra törik?
Látod? Engem is magával ragad a túl sok gondolat, amikor az egyszerű és tiszta helyett a bonyolítást választom. Pedig csak az számít, amit legbelül úgy is tudok. Mert hiába is próbáljuk tagadni, hiába is kapálózunk ellene, a lelkünkkel érezzük az igazságot, s minden felesleges szójátékkal csak a magunk kárát sokszorozzuk.
Elég lenne mindig csak néhány percre elcsendesülni, hogy meghalljuk szívünk és lelkünk szavát. S ha halljuk, hogy mit beszél, azok a kikívánkozó gondolatok ellhallgatnának. S többé nem kellene félnünk, hogy a gondolatok igaztalan szavakká váljanak...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése