Ahogy a nap egyre magasabbra merészkedett, úgy látta megcsillanni egy hajó árnyékát a csendes vízen. Lassan közeledett felé. A hajót megrágta már az idő vasfoga, vitorlái kopottak, kapitánya arcán a ráncok gyűlnek, vázát rozsda marja, de a lány sosem látott még szebb hajót ennél. Közeledett felé. A lány szíve majd kiugrott a helyéről, kalimpált, ugrándozott, mintha az élete függne ettől a hajótól. Anabel - mert így hívják a hajót - megállt a lány előtt. Nem volt hatalmas, nem volt kicsinyke sem, épp akkora volt, amekkorának a távolból a lány elképzelte.
Teltek a percek, az órák. Anabel csak finoman ringatózott a vízen, míg a lány nézte őt. Meleg van, indulnia kéne, de a lába nem engedelmeskedik a kérésnek. Hát tovább várt. Aztán egyszer csak lépések zaját hallja. Lassan leereszkedik a raktér ajtaja. A lány türelmesen vár, bár ez a legkevésbé sem jellemző rá. Máskor izgatottan ficánkolna, most mégiscsak áll, tágra nyílt szemekkel. A csapóajtó leereszkedik. Mögötte emberek. Idősek, fiatalok, férfiak, nők, kicsik és nagyok. Vállukon zsákok. Egyiküknek több nehéz zsák jutott, másikuknak meg könnyebb csomag. Arcukon félelem és bánat.
Nem egyszerre indulnak a lány felé. Egyesével, apró léptekkel közelednek. Az első ember, aki a lányhoz ér, ledobja a zsákját és mosolyogva, szívében élettel telve tér vissza a hajóra. Így tesz a következő is. A zsákok gyűlnek, s minden ember boldogan lépdel tovább.
Mire mindenki végzett a terhek lepakolásával, Anabel is rendbehozta magát. Vitorláit lecserélte, vázát megtisztította, motorját lecserélte és elindult. S ahogy eltűnt ott ahol ég és víz összeér, a zsákok is eltűntek a lány körül.
Látomás volt vagy álom, magam sem tudom. De azt igen, hogy mit jelent. A jövőt. Azt hogy mit kell tennem. Mert ezeknek az embereknek én fogok segíteni letenni terheiket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése