Fabula

Új nap, egy újabb tiszta lap. Ma is rajtam múlik mit festek rá. Ez a blog azért született, mert a bennem folyton ugráló, ficánkoló gondolatok nagyon kikivánkoztak már. És a szóbeli kommunikációm katasztrofális, ezért ahogy életemben mindig, most is papírra - akarom mondani - képernyőre vetem őket. Furcsa ez számomra, mert bárki olvashat, bárki megnézheti, miközben feltett szándékom, hogy kiteszem ide az egész lényem. A lelkem. Mert tanulni szándékozom. Megtanulni azt, hogyan fogadjam el azt is, ha valakinek nem tetszik, amit kap belőlem. Építkezni ebből is. De leginkább abból, ha valaki be tudja fogadni mindazt, ami tőlem jön.

Mi lehetne a kezdet? Ha majd visszanézek, honnan indultam? Lesz, aki érti majd és lesz, aki csak később fogja érteni az utam. De nem lehet mindent azonnal - hiába is akarnám -, nem szaladhatok előre, mindent csak szép sorjában. Angyalom a jobb válam felett vezetni fog, fogja a kezem és ha néha elbukom, majd megsimogat.

Az origo:

Fabula

Hol volt, hol nem volt,
élt egyszer egy magányos farkas.
Magányosabb az angyaloknál.

Elvetődött egyszer egy faluba,
és beleszeretett az első házba, amit meglátott.

Már a falát is megszerette,
a kőművesek simogatását,
de az ablak megállította.

A szobában emberek ültek.
Istenen kívül soha senki
olyan szépnek nem látta őket,
mint ez a tiszta szívű állat.

Éjszaka aztán be is ment a házba,
megállt a szoba közepén,
s nem mozdult onnan soha többé.

Nyitott szemmel állt egész éjszaka,
s reggel is, mikor agyonverték.

(Pilinszky János)

Vajon tudja még valaki, hogy az a farkas én lennék?